Egymást felváltva, párhuzamosan olvasom George R. R. Martin A tűz és a jég dala, valamint Juliet E. McKenna Einarinn legendája sorozatát. Készítettem egy kis összehasonlító elemzést, mivel úgy vélem, egy regényciklus csak egy másik regényciklushoz mérhető.
Kezdeném Martinnal. Mint már sokan előttem leírták, az általa kitalált Westeros egy középkori, feudális társadalomhoz hasonló, szigorú hierarchiával. A cselekmény középpontjában a trónviszály áll, ill. az a dilemma, hogy lehet-e két urat szolgálni egyszerre? Ha a hazámnak teszek esküt, szembefordulhatok-e a törvényes uralkodómmal? Persze az is kérdés, kinek a törvénye alapján „törvényes” a király?
A mágia csak mértékkel van jelen Martin regényeiben. Nincsenek „szuperhősök” sem, a karakterek életszagúan árnyaltak, a jellemfejlődésük hiteles, akárcsak a dialógusok és szópárbajok, amelyek legalább olyan izgalmasak, mint a csatajelenetek. Tudom, furán hangzik, de Martin lényegében feltalálta a „realista fantasyt”. Más művekben a jó legyőzi a gonoszat, itt viszont hiába várjuk a csodát.
Az egyszerre több szálon futtatott cselekmény komoly kihívás egy írónak, de Martin ezt is kiválóan megoldja, olvasmányos stílusával. Az említett szálak – sorsok – mint az életben, összefutnak, majd szétválnak. Martin a történelmi regények fordulatait alkalmazva, a shakespeare-i drámaiságot ötvözi a krimi elemeivel, így érve el a katarzist. Személy szerint Ned Stark halálakor úgy éreztem, mintha egy barátot veszítenék el, ő a regényben a klasszikus tragikus hős. Cersei, valamint a Pók és „Kisujj” Petyr mesterien kitalált intrikusok (Cersei és Petyr erőteljes szociopata vonásokat mutat). Stannis Baratheon a saját küldetéstudatától elvakult politikus iskolapéldája, Tywin Lannisterben egyesül a számító Jockey Ewing és Richelieu bíboros, kíméletlenül következetes államférfi.
Többen bíráltátok már Martint, a műveinek terjedelme miatt. A terjengősségből látszik, hogy egykoron TV-sorozatokat írt. 🙂 Nekem eddig minden kötet külön élmény volt, mivel egyre többet és többet tudtam meg erről a világról (pl. Braavosról, vagy Égikertről).
És most nézzük McKennát és Einarinnt. Az írónő regényeiben az elemi és az éteri mágia kerül összeütközésbe. Az egyes köteteket hol Livak, a tolvajnő, hol pedig a barátja, Ryshad, a kardforgató szemszögéből mesélteti el (Livak kalandjai meggyőzőbbre sikerültek). Einarinn királyságai Westerosnál polgáribb társadalmak, a kereskedők kezében van a gyeplő, nem pedig a nemesekében. A társadalmi különbségek is kevésbé hangsúlyosak, a reneszánsz és a felvilágosodás korszelleméhez hasonló művészeti, filozófiai irányzatokkal színesíti a szerző a cselekményt (Fekete Planir, az Ősmágus is egy reneszánsz fejedelemhez hasonlít). A drámaiságot a népek közötti ellentétekkel és a varázslókkal szembeni előítéletekkel fokozza (akik ellen leginkább az istentagadó racionalisták ágálnak).
A történet itt is több szálon fut, van mikor különböző idősíkban, az egyes fejezetek között érdekes betétként krónikások bejegyzéseivel, kitalált színművek részleteivel, vagy éppen Einarinn népeinek szokásaival, hiedelmeivel, népdalaival kápráztat el a szerző.
Az írónő viszont elkövetett egy szarvashibát: amikor Shiv mágus felvállalt meleg kapcsolatát elénk tárja, sajnos egyértelmű, hogy a marketing szempontok vezérelték. Véletlenül sem nyúl irodalmi eszközökhöz, amelyből az Olvasó maga jöhetne rá, hogy a két intellektus között – talán a másik szellemi értékei felett érzett csodálat végett – bizony több van, mint barátság. Ehelyett McKenna egy hálivúdi ízű, „langyos limonádét” szolgál fel nekünk. Emellett Shiv a többségtől eltérő szexuális érdeklődése a cselekmény kibontakozásának a szempontjából lényegtelen – tehát fölösleges mellékszál.
Szerencsére az írónő a dialógusokba rejtett szellemes elszólásokkal kárpótol. Az pedig számomra kellemes meglepetés, hogy egy fantasy regényben a bírósági tárgyalóterem válik izgalmas csatatérré, remélhetőleg logikai bukfencek nélkül (éppen itt tartok a Küzdelmes hűségben).
Összegezve, mindkét író jó munkát végzett a világépítésben, a kitalált népek államai, vallásai, saját mítoszai következetesen lettek kidolgozva, a szereplőkkel egyetemben. Martint kiforrottabbnak érzem, nála több jellemfejlődést láthatunk, naturalista ábrázolásmóddal.
Nincs róla tudomásom, hogy a két szerző olvasta volna egymás műveit, mindenesetre a Tormalin-Turmalin hasonlóság gyanús! 🙂