Weis-Hickman: Sárkánydárda krónikák

A Sárkánydárda krónikák első kötete, Az őszi alkony sárkányai 1992-ben jelent meg Magyarországon a Hibiszkusz könyvkiadónál. Én csak pár évvel később kaptam kölcsön Kapitánytól, de akkor már kézbe vehettem a folytatásait, A téli éj sárkányait és A tavaszi hajnal sárkányait is. Ez volt az első fantasy regény, amit elolvastam, és azóta is a kedvenceim közé tartozik. Ezért szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Véleményem szerint ez az egyetlen regény a műfajban, ami sok szempontból megközelíti Tolkien műveinek színvonalát.

A történet egy rendkívül gondosan felépített világban játszódik. Minden pontosan el van helyezve térben és időben. Mindennek van múltja, jelene és formálódó jövője. A Mágus-regényekkel ellentétben ezt a világot nem a különböző és egymásnak ellentmondó szabálykönyvekből lehet megismerni, hanem a cselekmény kibontakozása során bukkannak fel az újabb információk. Ezek gyakran a szereplők számára is újdonságot jelentenek, így időnként át kell értékelnünk a világról kialakított képünket, és nem okoz gondot a háttérismeretek hiánya sem.

A történet kezdetén seregek gyülekeznek északon, a Sötétség Királynője alászáll a földre és felébreszti a sárkányokat, hogy halált és pusztulást hozzanak Krynn lakóira. Ősi ellenfele, Paladine viszont követi őt, és mindent megtesz megfékezése érdekében. Hosszú idő óta vívják már egymással a jó és a gonosz örök harcát, miközben Gilean, a semlegesség istene próbálja megőrizni az egyensúlyt.

Krynn lakói azonban abban a hitben élnek, hogy háromszáz évvel ezelőtt, az Összeomláskor az istenek magukra hagyták őket, és többé nem hallgatják meg imáikat. Semmi sem olyan, mint egykor. Minden bizonytalan, a régi, legendás városok romokban hevernek, senki sincs biztonságban, és egyre nyugtalanítóbb hírek érkeznek északról. Az elfek visszahúzódtak erdeikbe, a törpék pedig a hegyek mélyére, és valamennyi faj a többieket teszi felelőssé az Összeomlás előidézéséért. (Kivéve a surranókat, Krynn enyveskezű, örökké vidám vándorait, akik különösebben nem foglalkoznak a problémával.)

A történet középpontjában egy kalandozó csapat áll. Régóta ismerik egymást és jó barátok. Öt év után találkoznak újra kedvenc fogadójukban, de az események úgy alakulnak, hogy újra el kell hagyniuk a várost, sarkukban a goblin városőrökkel, és birtokukban egy titokzatos kék kristálypálcával, ami talán elvezethet az ősi istenekhez.

A világhoz hasonlóan a főszereplők jelleme is gondosan kidolgozott. Szó sincs tápos, „árván kalandozom” előtörténettel rendelkező karakterekről. Mindegyikük rendelkezik múlttal, jó és rossz tulajdonságokkal, féltett titkokkal, tervekkel és célokkal. A különböző jellemek állandó kölcsönhatásban vannak egymással, és ami nagyon ritka a fantasy regényekben, a szereplőknél komoly jellemfejlődés figyelhető meg. Jellemük az események és társaik hatására formálódik át, az átélt megpróbáltatások nyomot hagynak rajtuk, és át kell értékelniük világképüket, hiszen a sárkányok megjelenésével fejtetőre állt minden, és valósággá váltak a régi mesék. Egyszóval a jellemfejlődésnek nem a megszokott sémájával állunk szemben, és szerencsére nem kell „végigizgulnunk”, hogyan lesz egy hétköznapi parasztfiúból világmegmentő hős egy hét leforgása alatt. Külön ki szeretném emelni ezt a tulajdonságot a női karaktereknél, hiszen a fantasy irodalom jelentős részében a nők megformálásánál az író nem jut tovább a mély dekoltázs és a nimfománia hangsúlyozásánál.

Nem térek ki külön valamennyi szereplő jellemzésére, de szeretném megemlíteni a két humoros figurát, Fizbant és Tasst. Fizban egy ősöreg, kicsit hibbant varázsló. Sokat vitatkozik a fákkal, mindig elhagyja a süvegét, nem emlékszik a nevére, és mindent kedvenc varázslatával, a tűzgolyóval próbál megoldani. Nagyon szeretetre méltó, és ha éppen nem ront el semmit, megdöbbentően jól bánik a mágiával. Tass legalább ennyire furcsa figura, ami egy surranónál nem is meglepő. Nem ismeri a félelmet, folyton beszél, és véletlenül minden, ami mozdítható, belepottyan valamelyik zsákocskájába. A csapatban ő a legnagyobb bajkeverő, de nem lehet rá sokáig haragudni.

Az írók kiváló humorral rendelkeznek. A könyvben nincsenek erőltetett poénok. Megtalálták a megfelelő egyensúlyt, és semmit nem vittek túlzásba. Tass és Fizban figurája jól ellensúlyozza a könyv komorabb hangulatú elemeit, például Tanis, a félelf önmarcangoló jellemét és a Krynn világára zúduló háború borzalmait.

A regény másik jelentős pozitívuma, hogy a gonoszok sem arctalanok, és nemcsak azért szerepelnek a könyvben, hogy a jók le tudják őket kaszabolni. A Sötétség Királynője gonoszsága ellenére nagyhatalmú istennő, a világ egyik teremtője, és tekintélyét senki sem vonja kétségbe. Fel sem merül az elpusztítása, hiszen éppúgy része a világnak, mint a jóság. Követői imádják őt, világi hatalomra vágynak, és ezért készek bárkin átgázolni. Vezérei kiváló adottságokkal rendelkeznek és kemény küzdelem árán tettek szert a seregek feletti hatalomra. Ők éppúgy rendelkeznek múlttal, tervekkel és vágyakkal, mint a pozitív figurák, és nem a puszta őrület motiválja cselekedeteiket. Bennük ugyanúgy megtalálhatók a becsülendő jellemvonások, mint a hősökben a negatív tulajdonságok.

Azt, hogy a könyv végén, ki fog győzni és milyen áron, illetve mi tekinthető győzelemnek és ez mennyire lesz tartós, nem árulom el. Ez már bizonyos szempontból egy új történet kezdete.

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni. Az őszi alkony sárkányai alapján 2008-ban készítettek egy rajzfilmet. Aranyos lett, hűen követi a történetet, de nem tudta visszaadni a könyv tartalmát és hangulatát. Szerintem egyszer érdemes megnézni, de nem szabad túl sokat várni tőle. A könyv viszont egy életre szóló élmény. Ne hagyjátok ki!

This entry was posted in Fantasy and tagged , , . Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?