Ralph Baxter és Lizard Johnson könyve, A sors gyermekei a Lidércfény oldalán némi vitát váltott ki a látogatók körében. Aki olvasta a művet (vagy legalábbis beleolvasott), sajnos többnyire nem éppen pozitívan értékelte azt. A véleményeket elolvasván fogadalmat tettem, hogy még 2008-ban elolvasom a könyvet, lesz, ami lesz. Ez meg is történt, most pedig következzen az ismertető és az olvasás közben felmerült gondolatok.
Azok számára, akik még nem olvasták volna, a könyv rövid tartalma az alábbi (idézet a hátoldalról):
Part Scalard messze a leghíresebb fejvadász a környéken, ám az utóbbi időben elkerüli a szerencse. Már-már azt fontolgatja, hogy felhagy mesterségével, amikor olyan megbízást kap, amit lehetetlen visszautasítani. A kormányzó ezer aranyat ígér, ha élve eléhozza azt a gátlástalan haramiát, aki megkeseríti az életét. A rettegett Gre’ang Rank fanatikus káoszhívő, aki nem csupán az adószállítmányt rabolta el, de még attól sem riadt vissza, hogy felgyújtson egy falut és legyilkolja az útjába kerülőket. Scalard úgy véli, nem okozhat neki gondot a félelmetes alak kézre kerítése, ám már nyomozása első állomásainál komoly akadályokba ütközik. És abban a pillanatban meggyűlölik egymást, amint szembetalálkoznak. Ám van az a fura érzés… az a komor sejtelem, hogy a Sors közös utat jelölt ki számukra.
Ez nagyjából a történet eleje. Ezután kb. 280 oldalon keresztül követhetjük Part Scalard, Gre’ang Rank és társaik viszontagságait. A könyvet olvasván első gondolatom az volt, hogy a John Caldwell-féle Worluk világán játszódnak az események (ui. a Rend és a Káosz harcáról van benne szó), de a későbbiek alapján úgy tűnt, hogy mégsem. Ezen a furcsaságon hamar túltettem magam, és a világgal a továbbiakban alapvetően nem volt különösebb bajom.
Az egyik főszereplő, Part Scalard foglalkozása fejvadász. Először egy fantasy-klisé szerinti fejvadászra számítottam, de kiderült, hogy Part inkább a western-történetek stílusában dolgozó alak, aki a kitűzött vérdíj fejében a törvény elé hurcolja a bűnösöket (élve vagy halva). Elég furcsa volt, amikor megtudtam, hogy az ő kedvenc fegyvere egy pallos. Legjobb tudomásom szerint a pallos egy eléggé nehéz kard, amivel nem igazán szoktak lopakodni az erdő mélyén rosszemberekre vadászva. Ez kb. olyan, mintha a mai terrorelhárítók nehézgéppuskával felszerelve osonnának be a terroristák búvóhelyére. A másik problémám Part személyével, hogy ő egy tipikus tápos RPG-karakter. Katonatiszt, fejvadász, több nyelven beszél, ért a történelemhez, a csillagászathoz és így tovább, és még csak huszonegynéhány éves. Lépten-nyomon azzal dicsekszik fűnek-fának, hogy ő a Tartomány Legjobb Fejvadásza cím büszke birtokosa. Ezek a vonások nem teszik különösebben szimpatikus karakterré, akinek a helyébe szívesen képzelné magát oda az olvasó.
A másik főszereplő, Rank sem egy kimondottan kedvelhető alak. Őt egy rendhívő fekete sárkány nevelte fel, majd elindult a rend oldalán harcolni. Majd gondolt egyet, és átállt a káosz oldalára. A történet során pedig egyszer csak visszatért a rend hitére. Rankból ideális politikus lenne – úgy váltogatja az elveit, hogy közben ez nem okoz nála különösebb lelki törést. Kiváló köpönyegforgató és emellett hidegvérű pusztító.
A történet során az írók kidolgoznak néhány mellékszereplőt is, akiket gyengeségeik miatt sokkal jobban megkedvel az olvasó, mint a főszereplőket. Wacumunus, a Fizban-szerű druida, Eguah, a furcsa ghoul és Dorea, egy falusi lány egész megkedvelhető szereplők. Egy baj van velük – egy váratlan pillanatban zombivá változva belezúgnak egy szakadékba, s így végleg eltűnnek a történetből. A beléjük fektetett idő és energia után nem kellett volna velük ily csúf módon elbánni.
Maga a történetvezetés olyasféle, mintha egymástól viszonylag független kalandok sorozatát olvasnánk. Külön-külön nem is rosszak, de valahogy nem állnak össze egységes egésszé. Ráadásul befejezetlen a történet. Talán lesz még folytatás is? Találkoztam néhány olyan résszel is, amelyeknél egész egyszerűen nem értettem, hogy mi miért történik, pedig többször végigolvastam az adott részletet.
A nyelvezetben az tetszett, hogy viszonylag természetes nyelven írnak az alkotók, nem a jelzők állandó és túlzott használatával próbálnak fantasys hangulatot teremteni. Az viszont komoly probléma, hogy gyakran követnek el olyan nyelvi hibákat, amelyek kizökkentik az olvasót az addig megteremtett hangulatból. Különösen zavart az, hogy ezen a világon méterben meg kilométerben számolnak, és ezek köztudottan modern földi mértékegységek. Persze mondjuk a láb meg a mérföld is földi eredetű, de ezen szavak használata sokkal kevésbé törné meg a hangulatot, mint amikor például egy negyven méter széles folyóról olvasunk (ami helyett akár „széles folyó”-t is lehetett volna írni).
Úgy látom, hogy az írók egy kissé nagy fába vágták a fejszéjüket. A bosszantó hibákat leszámítva többé-kevésbé szórakoztató volt a könyv, de szerintem nem egy regény megalkotásával kellett volna kezdeniük írói pályafutásukat. Nem tőlem ered az a bölcs tanács, hogy először novellák tömegével kell kezdeni az írást, és ha már abban profi az adott alkotó, akkor szabad csak megpróbálkoznia komolyabb művek létrehozásával. A másik dolog, ami jelentősen javíthatott volna a minőségen, ha a kéziratot legalább az ismerősök körében tesztelték volna: egy lelkiismeretes és nem elfogult bíráló számos problémára hívhatta volna fel az alkotók figyelmét még a könyv kiadása előtt.