Howard Phillips Lovecraft novelláját szeretném a figyelmetekbe ajánlani, melynek címe, Erich Zann muzsikája.
A történet főszereplője, egy hajdani metafizika szakos hallgató, egyes szám első személyben számol be a múltban szerzett borzalmas élményeiről. Magáról a karakterről nagyon keveset tudunk meg az elbeszélés során. Mindössze annyit, hogy egykor egyetemre járt egy francia városban, és aggasztó anyagi helyzete miatt a Rue d’Auseilen bérelt lakást. A Rue d’Auseil viszont azóta eltűnt a térképről.
Az elbeszélő összefüggően, részletesen és tárgyilagosan számol be az eseményekről, melyekre azóta sem talált magyarázatot. Túl van az első sokkon, az eltelt évek alatt számtalanszor átgondolt mindent, gondosan kielemzett minden apró részletet, járta a környéket, minden hozzáférhető térképen kereste azt a bizonyos utcát, de nem talált megnyugvást. Zavarodottsága és rettegése áthatja tárgyilagos stílusát, és már az első perctől fogva meghatározhatatlan borzalommal tölti el az olvasót. Ez a rettegés uralja az egész novella hangulatát.
Az elbeszélés elején oly hangulatos és részletes leírást kapunk a környékről, hogy szinte beszívhatjuk az utca bűzös levegőjét, és koppan a cipőnk a macskaköveken. Egy francia város ódon, kissé romos negyedében járunk. Szinte minden városnak van ilyen része, de most, mesélőnk hatására, mégis más szemmel figyeljük meg a baljós részleteket. A saját világunkat látjuk, de úgy, ahogyan még soha nem tárult a szemünk elé. Bármely függöny mögött, bármely sötét sarokban ott lapulhat az a transzcendens borzalom, melyet jobb lenne észre sem venni, messzire elkerülni, de ellenállhatatlanul vonzza a kíváncsi embereket. Ha pedig egyszer elhúztuk a függönyt, többé nincs visszaút.
Ebbe a környezetbe tökéletesen beleillik a történet másik szereplője, Erich Zann, az öreg német brácsás, aki nap közben egy filléres színházban dolgozik, éjjel pedig a függönyökkel gondosan eltakart ablaka előtt ülve rémisztő, mégis zseniális dallamokat játszik hangszerén az egyetemista albérlete fölött lévő nyomorúságos lakásban. A rettegéstől megtört figura, ráadásul néma. A mesélővel ellentétben neki még arra sincs lehetősége, hogy megossza valakivel a gondjait. Helyzete, melybe talán önhibáján kívül került, teljesen kilátástalan. Már szinte semmi kapcsolatot nem tart fenn a külvilággal, és az egyetemista udvarias érdeklődésével sem tud igazán mit kezdeni, amit zenéje iránt tanúsít. Számára a zene nem a népszerűség és a szakmai sikerek eléréséhez szükséges, hanem az egyetlen eszköz, amivel távol tarthatja az életét fenyegető gonoszt. A borzalmat, mely veszélyt jelent mindazokra, akik balga módon megpróbálják megismerni. A két különös szereplő találkozásának története semmiképpen sem végződhet happy end-del.
Az elbeszélés tempója nagyon lassú. A mesélő képes bekezdéseken át elidőzni teljesen hétköznapi részletek leírásánál. Nincsenek benne hatásvadász, akció dús jelentek, melyekben patakokban folyik a vér, sem ronda, nagyfogú, nyáladzó szörnyek, de még egy árva kísértet sem. A történet egyik legizgalmasabb vonása, hogy a gonosz nem ölt konkrét alakot. Jelen van mindenütt a világunkban, hatalommal bír, ellenállhatatlanul vágyunk a megismerésére, még akkor is, ha a tudásunkért elménk épségével, vagy akár az életünkkel kell fizetnünk. Szabadon szárnyalhat a fantáziánk, így Erich Zann ablaka mögött várakozó szörnyűséget bátran felruházhatjuk saját rémálmaink legrémisztőbb jellemzőivel.
A novella olvasása közben egy percig sem érezhetjük magunkat biztonságban. Végigkísér minket az érzés, hogy mindez velünk is megtörténhet. Tipikusan olyan történettel állunk szemben, ami garantáltan eszünkbe fog jutni, ha éjjel egyedül leszünk a sötétben, és minden zug meg fog telni alattomosan rejtőzködő gonosz lényekkel, akik csak az alkalomra várnak, hogy végre előbújhassanak.
Mindezek alapján bátran ajánlom ezt a művet az igényes horror irodalom és a misztikus történetek kedvelőinek. Nem fognak csalódni.
2 Responses to Howard Phillips Lovecraft: Erich Zann muzsikája