Isaac Asimov: Én, a robot

Én, a robotAsimov Én, a robot történeteivel valamikor a nyolcvanas évek közepén találkoztam először a Robur című lap hasábjain. Már akkoriban is imádtam a sci-fi történeteket, és Asimov robotos történetei nagyon nagy élményt jelentettek számomra. A roburos sorozatnak egyetlen hiányossága volt: mivel akkoriban még működött a cenzúra, nem lehetett az eredetileg 1950-ben kiadott könyv összes történetét megjelentetni, valószínűleg azért, mert nem mind illeszkedett a létező szocializmus ideológiai keretei közé.

Ha az ember robotokról hall, akkor az egyik első dolog, ami eszébe jut, az a mesterséges intelligencia fogalma. Mérő László meghatározása szerint “A mesterséges intelligencia egyfelől egyfajta műszaki tudomány, amennyiben feladata egy adott működés létrehozása minél jobb minőségben, mesterségesen megvalósítható és reprodukálható eszközökkel. Jobb híján erre a célra jelenleg a számítógépet használjuk. A létrehozni kívánt működés pedig többnyire olyasvalami, amire, ha ember végzi, azt szoktuk mondani, hogy magas szintű intelligenciát igényel.”

Manapság “jobb híján” a számítógépekkel próbálunk mesterséges intelligenciára emlékeztető dolgokat létrehozni, ez pedig egy emberszerű, intelligensen viselkedő robot létrehozásához a tapasztalataink szerint édeskevés. Asimov ezt a problémát sci-fi íróként úgy oldotta meg, hogy megteremtette a pozitronagy fogalmát, amely minden robot működésének alapját képezi, ráadásul ezt 1950 környékén tette, amikor a számítógépes technika még igencsak gyerekcipőben járt. A pozitronagy működésének alapját a robotika híres három törvénye képezi, amelyek a következő, minden robotra érvényes alapelveket tartalmazzák:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

A könyv kilenc novellát tartalmaz, melyek eredetileg 1940 és 1950 között jelentek meg a Super Science Stories és az Astounding Science Fiction magazinok hasábjain. A robotfejlesztéssel és -gyártással foglalkozó Amerikai Robot vállalat robotpszichológusa, Susan Calvin mesél néhány érdekes történetet egy érdeklődő újságírónak, aki az Interplanetáris Lapkiadó számára készít riportot. Calvin már a kezdetektől fogva részt vett a robotok fejlesztésében, így rengeteg jó sztori van a tarsolyában. Ezek közül olvashatunk néhányat – hogy mennyit, az attól függ, hogy mikor adták ki a könyvet. A történetek leginkább olyan robotokról szólnak, amelyek (vagy akik?) a várakozástól eltérően értelmezik a nevezetes három törvényt, s ennek szenvedő alanya gyakran a tesztelést végző két technikus, Powell és Donovan. A végkifejlet általában happy end, hiszen a robotok tervezésük és törvényeik eredményeként becsületes, jólelkű teremtmények. Ettől még viselkedhetnek furcsán – előfordul köztük bizonytalankodó bányarobot és vallásalapító fanatikus is. Asimovot kritikusai azzal vádolták, hogy írói stílusa rendkívül dísztelen – én ezzel nem értek egyet, számomra az Én, a robot sokadik újraolvasásra is letehetetlennek bizonyult, és szerintem hatvan évvel az első kiadás után is megállja a helyét a sci-fi művek sorában.

Vajon mit hoz majd a jövő? Napjainkban a jövőbe mutató fejlesztéseket a gazdagabb országokban leginkább a hadsereg finanszírozza, így lehetséges, hogy nem az asimovi békés törvények kerülnek alkalmazásra, hanem inkább a David Langford által javasoltak:

1. A robot nem okoz kárt az arra jogosult kormányzati személyeknek, de elintézi a betolakodókat.
2. A robot engedelmeskedik az arra jogosult személyeknek, kivéve, ha annak teljesítése a harmadik törvénybe ütközik.
3. A robot megvédi magát halálos fegyverzettel, mert egy robot rohadt drága.

Reméljük, hogy nem így lesz.

This entry was posted in Sci-fi and tagged , . Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?