Norbert Winney és Tim Morgan könyve, a Manonymus Worluk világán játszódik, ugyanabban a világban, ahol Skandar Graun, a híres-hírhedt félork múlatja idejét, forgatja láncos buzogányát. Ebben a történetben – bár mellékszereplőként azért előfordulnak – nem az orkok a központi alakok, hanem két gennymanó.
Nem túl bizalomgerjesztő név… A gennymanók Worluk világának lakói, de nincs különösebb közük Verghaust isten manóihoz. Apró termetű lények, kb. 50 cm magasak. Nászidőszakukban csupasz bőrüket sűrű, bűzös váladék önti el, innen ered nevük. Nem túl erősek, de annál ügyesebbek. És mi másra használhatnák ügyességüket, mint a lopásra? A közönséges tolvajoktól eltérően nem csak tárgyakat tudnak ellopni, hanem varázslatokat (mint egy másik történetben szegény Skandar Grauntól…), távolságot, sőt, akár neveket is.
A név ellopása a gennymanók életének egy elég fontos epizódja. Féléves korukban teljesíteniük kell a Névpróbát, ha ez nem sikerül egy holdhónapon belül, akkor a manó bizony szomorú véget ér. Ha viszont sikerül a próba, akkor többé már nem névtelen manóként élnek tovább, akitől pedig a nevet eltulajdonították, maga sem fog emlékezni arra, hogy hogy is hívták eredetileg. De ez legyen már az ő baja…
A Manonymus története is a Névpróbával indul – két ifjú gennymanó próbál magának nevet lopni, az idő pedig igencsak fogytán van… A dolgot nehezíti, hogy falujukban csak az számít valakinek, aki egy ismert rabló, kalóz vagy valami hasonló bűnös lélek nevét tudta elemelni. Egyiküknek viszonylag könnyen sikerül is, szegény Bozotosh Djalu, az ork útonálló pedig búcsút inthet nevének. A két manó gyorsan lelép, Bozotosh Djalu pedig elveszti állását, ugyanis a többi ork bolondnak nézi, és hogy néz ki egy bolond rablóvezér? Egy kecskepásztorból lett fejvadász pedig a manók nyomába ered, bár ő eredetileg az ork, és nem a gennymanó Djalura vadászott, de a nyomkövető varázseszköze a nevet keresi, nem a személyt…
A másik manó már kevésbé szerencsés, egész egyszerűen nem tud magának nevet lopni. Annyira nem jön össze neki a dolog, hogy a mese közepén egy ember – jobb híján – Manonymusnak szólítja. Manonymus névszerzésének történetét meséli el a könyv (én viszont nem, mert nem akarom lelőni a poénokat). Annyi elég, hogy orkok, kalózok (élők és halhatatlan élőholtak), tengeri kígyók és más hasonló rémségek alapozzák meg a könyv jó hangulatát.
A könyv ugyanis szórakoztató, könnyed hangulatú fantasy regény. Örömömre szolgált, hogy nem az agyatlan hentelésre, hanem a fordulatos és humoros történetre helyezték a hangsúlyt. Ajánlom minden fantasy- és Worluk-kedvelőnek, olvassátok el ti is – kellemes délutáni kikapcsolódásképpen.