Stanislav Lem: Nyomozás

A 43. születésnapom alkalmából sikerült beszereznem a mester teljes univerzumát bemutató vaskos könyvsorozat 4. részét. Az első kettőt nem nagyon favorizáltam, mivel az általam ismert történetek nagyobb része jelent meg ezekben. Még ebben a kötetben is találtam olyan történetet, melyet már a könyvespolcomon tudok. Ilyen pl. a Szénanátha c. is, mely a Nyomozás-nak a testvére. Bár két különböző stílusú elbeszéléssel van dolgunk, a műfaj egy. Ez pedig az ún. police fiction…

Lem ebben a történetében a klasszikus bűnügyi történet stílusát használja keretként. Biztosan mindenki olvasott már effélét, mondjuk az “Albatrosz” könyvsorozatban vagy a “Fekete könyvek” bűnügyi történetei közül. Ezekben a históriákban a “Yard” vagy Maigret felügyelő nyomoz. A stílusuk általában modern realista a XX. század második feléből, elbeszélői modoruk egyszerű, párbeszédes, naturálisan leíró. Nos, Lem pontosan ezt a szikár, realista alapot veszi, hogy aztán szürreális, a horror peremét súroló elemekkel dúsítva különös atombombát dobjon az olvasóra. A nyomozás hőse Gregory hadnagy, a nem különösebben tehetséges nyomozó, aki pontosan azért kapja a feladatot, mert materialista, sőt fantáziátlan, a nyomozási stílusa pedig… hm ötletszerű. Viszont alapos. Az ügy teljesen irracionálisnak tűnik.

Londontól nem messze, egy jól behatárolható területen belül, temetésre előkészített halottak tűnnek el a ravatalozókból. A különös események úgy kezdődtek, hogy a halottak először csak mozogni kezdtek, megfordultak, kiestek a koporsóból, aztán egyszerűen eltűntek, olyan benyomást keltve, hogy felkeltek és elsétáltak. Ezt persze a nyomozók nem hiszik, elsősorban valami őrültre gondolnak, aki lopdossa a hullákat. Az esetek bemutatásánál adódik a Szénanáthával a rokoníthatóság, mégpedig a rövid összefoglalóval, az ún. panoráma-változattal, melyet az ügybe vont új személynek szoktak előadni. Nekem az a véleményem, hogy a “Nyomozás”-t írta meg előbb, mintegy kísérletezve a műfaj adta lehetőségekkel. Ezután következett a kiforrottabb, elbeszélő stílus szempontjából modernebb Szénanátha. A “panoráma verzió”-val ellentétben itt a nyomozócsoportnak vázolja az eddigieket a főfelügyelő. A megbeszélésen Dr. Sciss előhozakodik egy kissé hajmeresztő elmélettel, melyet Lem kedvenc tudományával, a statisztikával igazol. Amit mond, nem magyarázat, hanem az események láncának prognózisa, mely szerint az esetek egy körön belül történnek, a kör széle felé haladva. Ez a kör egybeesik a rákban elhalálozások meglehetősen alacsony mutatóival. Mindenki magyarázatot vár, de a tudós ilyet nem tud, csak az összefüggést mutatja ki. Ez elég is a hadnagynak, hogy meggyanúsítsa őt. Ezután Lem mesterien elegyíti a detektívregény és a thriller elemeit. Miközben először olvastam (február elején), időnként hullott a hó, hogy aztán a hideg átmenjen olvadásba. A regény is hasonló, tél végi miliőben játszódik. Gergory nyomozó várja a következő esetet, ahogy azt a tudós jelezte. Sciss szerint a jelenség a kör pereméhez érve gyengülni fog, ismét csak mozogni fognak a hullák, de hogy miért, azt nem tudja. A hadnagy persze tapad a tudósra, mint első számú gyanúsítottra.

Lem brillírozik, s a fordítás is jó, így aztán az olvasó a tél végi esték sivár hangulatába oltott irracionális haslövéseket kap. Az egyik ilyen kedvenc jelenetem, amikor Gregory hadnagy hazafelé tart, zsebében a főnökétől kapott hullafotókkal. Ezek tűntek el. Zaklatott, az agya meg üres. A főfelügyelő lakásán járt, a dolgozószoba fala tele van halottak képeivel, és ez azon túl, hogy érthetetlen a számára, meg is viseli. A metrón utazva egyszer csak egy vele szemben alvó öregember hamuszürke arca ismerős lesz neki. Bénító a felismerés, hogy az egyik eltűnt halott ül vele szemben! Az öreg leszáll, ő követi, sőt üldözi, mert az öreg észreveszi. A “halottnak” sikerül egérutat nyernie a béna üldöző elől, aki aztán rájön: tévedett, az öreg nem is hasonlít a halottra, akivel összekeverte. Lem itt bebizonyítja: ha akart, tudott volna horrort is írni! Úgy tűnik, pechünk van, a Mestert nem érdekelte a műfaj.

A bekövetkező újabb esemény valóban “gyengébb”. A hulla nem tűnik el, megtalálják a ravatalozótól nem messze, a hóban. A gyanús temetőkbe rendőröket vezényeltek ki, így van szemtanú, csak az a baj, hogy az illetőt elütötte egy autó. Fegyverrel a kezében… menekülés közben. Eszméletlenül fekszik a kórházban, és nem lehet kihallgatni. Gregory hadnagy megszemléli a helyszínt, és mély benyomást tesznek az olvasóra az olvadó hóban talált nyomok. A hulla által hagyott nyomok! A térd nyomai, mint amikor valaki erőlködve, négykézláb mászik. Vajon mihez kezdjen egy zsaru az emberei által becsületesen, gipsszel kiöntött egyetlen meztelen talp nyomával? Bevallom ez a rész napokig kísértett a hajnali hóesésben és fagyban biciklizve. Noha Lem mester nem egy zombitörténetet írt, a halála előtt magához térő szemtanú magnóra mondott, rövid elbeszélése határozottan ilyen hangulati elemet nyújt a műértő olvasónak. A Scotland Yard csődöt mond, mivel úgy tűnik, nem kriminalisztikai, hanem tudományos problémával állnak szemben. Persze a rendőrség tekintélyének megóvása érdekében találnak tettest. Ráhúzzák a vizes lepedőt egy balesetben elhunyt kamionsofőrre. Végül is lehet, hogy egy ismeretlen természeti törvényszerűség a ludas, vagy akár kozmikus erők hatnak. Nem derül ki, ellentétben a Szénanáthával, ahol a véletlenek statisztikai láncolata nem csupán ügyet produkál, hanem megoldást is…

This entry was posted in Sci-fi and tagged , . Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?