Még valamikor 2003 táján jelent meg a Szukits Könyvkiadó gondozásában a Resident Evil sorozat második része, melyet – az első részhez hasonlóan – Stephani Perry követett el. Az Iszonyat foka közvetlenül a Borzalmak Kastélyában lezajlott események után játszódik. (Ha érdekel valakit: az első részről is írtam egy rövid ismertetőt, melyet meg lehet találni ezen az oldalon.)
Mi is történik a könyvben? Az előző rész túlélői, a STARS elit kommandósai azt hitték, hogy véget értek megpróbáltatásaik, miután sikerült megsemmisíteniük a Spencer-birtokon elterülő zombitanyát. Persze ha ez így történt volna, akkor nem lenne második rész…
Az alakulat tagjai azt tapasztalhatták, hogy a Borzalmak Kastélyában végrehajtott (félig-meddig) sikeres akció után elismerés helyett üldöztetés jutott osztályrészükül. A sajtó megpróbálta őket lejáratni, kollégáik pedig bizalmatlanul tekintettek rájuk. A dolog végül addig fajult, hogy saját STARS-bajtársaik akartak leszámolni velük… Ennek a következménye az lett, hogy Rebecca (aki az előző rész egyik szereplője volt) és néhány újonnan feltűnő szereplő (szintén STARS-tagok) megindultak egy gyors igazságosztó küldetésre.
A titokzatos (és kissé X-Aktás beütésű) Mr.Trent információi alapján a csapat tagjai eljutottak egy rejtélyes szigetre, ahol egy újabb Umbrella-kutatóbázisra bukkantak. Persze a bázis nem volt üres, és a „lakók” nem voltak éppen barátságosak. A kommandó tagjai viszonylag könnyen leszámoltak a géppisztolyokkal lövöldöző zombikkal, majd kezdetét vette az információgyűjtés.
A könyv ennek az akciónak a történetét meséli el (amit most nem részleteznék, olvassátok el a könyvet :-)) A bázison minden érdekes dolog előfordul, ami egy ilyen történetben szükséges: társait kiirtó őrült tudós, lövöldöző zombik, hullahegyek, zombi- és szörnyirtás… A történet végén kézigránáttal eliminálják a főgonoszt, majd következik a happy end, ami természetesen nyitva hagyja a történetet (gondolom, lesz még folytatás).
Összességében tetszett a könyv (egy szuszra olvastam el, ami azt jelenti, hogy mindössze egyszer álltam fel a fotelből olvasás közben egy rövid szünet kedvéért). Úgy gondolom, hogy jobb is, mint amilyen az első rész volt. Abban volt néhány furcsa motívum, ami a videojáték-örökséget hordozta magában – nos, ezek az Iszonyat Fokából kimaradtak. Úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki egy jó kikapcsolódásra (és nem filozófiai mélységekre) vágyik. Várjuk a következő részt 🙂